Szalai Zoltán írása a Mandiner hetilapban.
2021. augusztus 30-án, húszévnyi afganisztáni jelenlét után hagyta el Kabult az utolsó amerikai katona. Az Egyesült Államok történetének leghosszabb ideig tartó háborúja egyértelmű kudarccal ért véget, a talibán megújult erővel vette vissza a hatalmat, vagyis a demokráciaexport ismét sikertelen volt. Az afganisztáni kivonulás mégsem jelenti az USA beavatkozáspárti külpolitikájának végét, sőt Joe Biden elnöksége alatt új erőre kapott a második világháború óta meghatározó doktrína. Ismét olyan nyilatkozatokat hallhatunk, amelyek a progresszív liberalizmus értékeinek terjesztését tűzik ki célul. Éppen a minap ígérte meg Irán felszabadítását a hamarosan nyolcvanadik születésnapját ünneplő elnök, s az orosz–ukrán háború pergőtüzében is több vasat tart Washington.
A világhírű politikai gondolkodó, az amerikai John J. Mearsheimer 2018-as könyve, A nagy téveszme írásakor még nem tudhatta, hogy a 2020-as évek valóban a háború évtizedét hozzák el immáron Európába is. Ám arról egészen világos képe volt négy évvel ezelőtt is, hogy a liberális hegemóniára törekvő külpolitika csakis egypólusú világban értelmezhető, s abban is sokkal inkább háborúságot szül, mintsem hogy a hőn áhított világbékét teremtené meg. Úgy látja, a progresszív liberalizmus társadalommérnöki vízióval fordul saját polgárai felé, toleranciára nevel, de közben intoleráns mindazzal szemben, ami alááshatja hatalmát. Az egyik fő ellenlábas a nacionalisták csoportja, hiszen ők határokban és nemzeti önrendelkezésben gondolkodnak, szemben a progresszívekkel, akik a szabadságjogok egyetemességére hivatkozva nem ismerik sem az országhatárokat, sem a szuverenitást, ráadásul szent kötelességüknek tartják, hogy ahol az állam lábbal tiporja a polgárok jogait, ott megjelenjenek, és nyomást gyakoroljanak – akár fegyverrel is. Mearsheimer szerint ezért is eredményez sokkal több konfliktust a liberális doktrína, mint például a defenzív realizmus, amely szerinte az Egyesült Államok számára ideális jövőbeli külpolitika lehetne. Hegemóniát
egyetlen nagyhatalom sem érhet el liberális eszközökkel, a többpólusú világrendben az USA egyenesen klasszikus realista lépéseket tesz még annak ellenére is, hogy magát a szabadelvű értékek keresztes harcosaként állítja be. Utóbbira kizárólag azért van szüksége, hogy a nemzetközi közösség színe előtt megőrizhesse morális felsőbbrendűségét.
Donald Trumpnak az általa nagynak és gyönyörűnek nevezett, szerteágazó, Amerika sok rendszerét megreformáló salátatörvénnyel sikerült elérnie második elnöksége első nagy törvényhozási sikerét.
Kijev megint kígyót-békát kiabál és letagadja, hogy egyáltalán léteznének kényszersorozások.
Az orosz külügyminisztérium közlése szerint a találkozón Szergej Lavrov „érdemi és őszinte eszmecserét folytatott” Ukrajna, Irán és Szíria helyzetéről Marco Rubióval.
Nehéz szavakba önteni, milyen sötét gyűlölethullám társul a rengeteg részvétnyilvánítás mellé.
Véget ér az ukrán akarnok-diplomácia korszaka?
Az orosz elnököt nem zavarják Trump kritikái, és abban bízik, hogy már közel az ukrán összeomlás.
Hiába könyörögtek neki, hogy maradjon.
Persze nem rajta múlt; ő megtett minden gusztustalanságot, amit csak lehet, ám az elvi szilárdság kifogott rajta. Ami egyaránt jellemző Lévai Anikóra és Orbán Viktorra. Horváth K. József írása.
